Széchenyi tér

Gyerekkorromban úgy hittem, ha nem is minden városban, de a legtöbb város főterén van egy kövér, zöld kupolás ház, a Dzsámi. Amióta megtudtam, hogy mifelénk ez nem is olyan gyakori, azóta érzem igazán, hogy Ő a miénk.

Az én Dzsámim. Mint mosolygós teknős ül a tarka házak körében, és azon töpreng: vajon merre van kelet, észak, nyugat és dél? Itt maradt a múltból és most talán egy kicsit egyedül érzi magát. Bizonyára gyakran beszélget a tér régi köveivel, melyeket sok-sok év és számtalan cipő koptatott, mégsem mállottak semmivé, mint a mész. Mi csak törékeny, múlékony emberek vagyunk, ámde épp mi, siető, sétáló emberek tesszük elevenné a teret.

Apu és én már törzsvendégek voltunk a Mecsek cukiban, a pincér tudta, mit hozzon nekünk. A tolókocsimat általában kint hagytam a bejárat előtt. Egyszer megpróbált gurulni vele egy kisgyerek, de nem tudta kioldani a kéziféket.

Akkoriban még kicsi voltam és könnyű, elhagyhattam olykor a tolókocsimat, mert jól tudtam repülni a szüleim kezében. Ma már gurulhatok, hiszen kisimulnak a lépcsők.