Sétálóutca

Nézem a képet és régvolt időkbe csöppenek. Este van, hosszú percek óta nem járt erre senki, a hó belepte már az utcát, alig maradt meg egy-két láb nyoma. Csak a villamossín fut a végtelen felé. Halkan nyikorog egy cégér, ahogy a szél meglendíti kicsit.

A kereskedők mind bezárták már a boltot, és mélyen alszanak a kis lakásban, az üzlet felett. Kora reggel újra kinyílik majd a rőfös, a dohánybolt, az antiquarium és az asztalos, akkor minden feléled és sürgölődni fog. Ámde most csend van, nincs itt senki más, csupán az, aki a képet készíti. Ő látja és időtlenné teszi ezt a percet, azt a mostot, ami az övé volt, de már a miénk, az enyém.

A kiskereskedő hajnalban kinyitotta a boltot, másnap, azt követő nap és ma is, biztosan kinyitott valaki. Talán az unoka, vagy a dédunoka. Lehet, hogy ő is látta ezt a képet, és őt is elvarázsolta ez a rég elmúlt, örök pillanat.