Sétatér

Szívesen sétálok a belvárosban, szeretem a nyüzsgést, a színes házakat. Olyanok, mint a cukorkalánc, vagy egy fagylaltgombócokból fűzött tarka gyöngysor. Kedvenc útvonalam a következő: a Széchenyi térről indulunk, onnan át a Jókai térre, lassan leballagunk a Ferencesek utcáján egészen a Sétatérig. Itt már jólesik pihenni.

Szeretek üldögélni a szökőkút mellett. Innen a Széchenyi tér meglehetősen távolinak tűnik, ez már egy másik világ. A fel-fel szökkenő, csobogó vizet nézem hosszú percekig. Hallgatom a sistergő zubogást, ami észrevétlenül kivisz a világból és érzem, ahogy életet, tiszta levegőt adnak a hatalmas vadgesztenyefák.

A kicsi gyerekek körbe-körbe futnak a szökőkút körül, időnként ráhasalnak a kút széles peremére és apró kezükkel belepancsolnak a vízbe. Nevetnek, miközben szemük sarkából lopva figyelik: Vajon most mit fog tenni Anya?

Épp így játszott itt Lili, az unokahúgom, tizennyolc évvel ezelőtt. Jól emlékszem a térre, az apró, tipegő Lilire, aki ma már húsz éves és nem pancsol a szökőkút vízében. Minden megváltozik, állandóan változom én is, ámde itt élő fák és a faragott kövek őrzik az emlékeimet, változatlanul.